Emlékezni: tudni és érteni a valóságot

Október-november az emlékezés őszi hónapjai. Felidézzük a hősies tetteket, a sorsfordító eseményeket, az aradi vértanú hőseinket, az ötvenhatos bátor fiatalok, diákok és munkások emlékét, akik a magyar szabadságért szembeszálltak a túlerővel. Visszagondolunk a világtörténelem legbátrabb szellemi-lelki vállalkozására, a reformációra. Elgyászoljuk halottainkat, rendbe tesszük a sírjaikat, és gondolunk talán a magunk elmúlására is.

FELÜLEMELKEDETT RÁLÁTÁS

Különös egybeesését éljük a dátumoknak így, tanév vége idején: miközben az évzárásra készülünk, ilyenkor ünnepeljük Megváltónk mennybemenetelének és a Szentlélek elküldésének ünnepét. Az örömalkalmaknak, és a tanévzárásnak (ez is örömalkalom tanárnak, diáknak!) fájó kontrasztot ad nemzeti katasztrófánk emléknapja, különösen az idén, Trianon 100. évfordulóján.

MEMENTO MORI – Egy rég feledett életsegítség

A járvány heteiben, hónapjaiban döbbenten halljuk a napról-napra bejelentett számokat, amelyekben a legsötétebb a halálozás száma. Mint egy naponta oldalakkal bővülő, szomorú album, úgy gyűlik a tragikus, névtelen, láthatatlan névsor.

Kegyeleti okokból, a személyiségi jogok iránti tiszteletből nem halljuk a nevüket. Nem ismerhetjük őket, nem láthatjuk az arcukat. Csak annyit tudunk róluk, hogy 75 éves, legyengült állapotú férfi, 68 éves, krónikus beteg nő az újabb áldozat.

Addig, amíg ez így van, addig puhán ver szíven a hír, érezzük a jótékony fátylat rajta, a közvetlenséget elzáró védőréteget. Véd oda-vissza, akié a halott és akié nem: mindenki védelemben érezheti magát a névtelenségben. Így aztán olyan az újabb hír, mint egy filcpólyába göngyölt kalapácsütés. De csak addig, amíg az elmúlás árnyéka távolról látszik.